Mikor megtudtam, hogy a híres kubai együttes Bristol felé veszi az irányt, és fellép 24-én a Colston Hall-ban, már körvonalazódott fondorlatos tervem…
Nem voltunk még sosem ilyesfajta “előadáson” élőben, és mivel megszerettük a kubai zenevilágot több sem kellett, hogy rámondjam az Áment!
Körül belül 3 héttel az esemény előtt megvettem a jegyet. Nem akartam a véletlenre bízni, és azt sem, hogy a kishölgy idő előtt megtudja, így próbáltam úgy kikalkulálni, hogy a postás aznap hozza a jegyeket, mikor nincs itthon. Be is jött a számításom. 😛 De akkor most térjünk is a lényegre..
Az előadás 2013 október 24-én 19:30-kor volt esedékes, és mivel nem akartam, hogy bármiféle komplikáció merüljön fel, gondoltam jó előre szólok Mankának. Na persze… csak vicceltem, hát most mondom, hogy nem akartam előre szólni!. 😀 Így az igazi meglepetés erejével érkezett az üzenet a telefonjára 18:00-kor: “Készülj össze csini ruciba, szállj fel a buszra, és gyere be a központba. Van 1 órád! Puszi“.
Szegény kétségbe esve hív, hogy “mivan mivan mivan??? hova megyünk??? Milyen ruhát vegyek fel???” 😀 Dehát én nem mondhatok semmit. Milyen lenne már ha karácsony este az ajándékbontás előtt elmondanám, hogy mi van a csomagban?! Na ugye? Így hát rövidre is zártuk a telefonbeszélgetést.
Ekkor még itt volt egy aprócska probléma. Robogóval vagyok, és késésben. Ráadásul épp aznap elfelejtettem feltölteni teljesen. Hogy fogok így hazaérni, átöltözni, és visszabuszozni a központba 1 óra alatt?? A megoldás végül az lett, hogy sehogy. Szerencsére a jegyek nállam voltak (eltettem reggel) és a ruhám is pont megfelelő volt, így megbeszéltem Simonnal, hogy otthagyhassam az autójába aznapra, és nem hazamegyek hanem egyből a központba.
Ez volt a legjobb megoldás. 🙂 Pontban 19:29-re érkeztünk a Colston Hall elé. (heh mintha így terveztem volna). Én itt megkönnyebbültem, viszont Pitty még ekkor lázban égett: “te jó ég, hova viszel, mi ez? Mit csinálunk?” én meg csak mosolyogtam. Mindjárt megtudod. 😉
Beértünk az épületbe, fel a lépcsőn, be a terembe, majd szépen elfoglaltuk a helyünket és kezdődött a móka. A kis hölgy már mosolygott, mikor megpillantotta a dobokat.
Fergeteges előadás volt. Még én sem gondoltam, hogy ez ekkora poén lesz. Hogy miért? Aki még nem volt ilyenen az kb egy sima színházi előadásra számít. Bemegy a nép, bámul, röhög, hazamegy. Itt viszont: kb fél órával a kezdés után páran nem bírták visszatartani magukat, és kimentek oldalra táncolni. Nem tudták hogyan kell, de érezték, hogy muszáj. Majd egy 10 perc múlva sorban keltek fel az emberek, és ki-ki a helyén vagy a terem szélébe vándorolva kezdett táncikálni.
Mi sem voltunk rest, csak még el voltunk alélva a meglepetéstől, hogy itt ilyet is lehet. (Valahogy ilyestájt értettük meg miért “Social Club”) Felpattantunk, majd elkezdtünk lépegetni. Először csak szolídan. Salsa alaplépés, kubai alap kicsiben, majd egy 20 perc múlva már csűrtük csavartuk a figurákat! 😀 A nép meg csak lesett, mi meg röhögtünk. Ha már elő zene van basszus ki kell használni!!! Így hát táncoltunk egy nagyot, majd szépen hazatranszportáltunk. 🙂
Itt a vége fuss el véle!